Lehajtott fejjel lépdeltem a hosszú folyosón, kezemben tálca. A máskor könnyű tálca, most ólmos súllyal húzta le a kezeimet, és a folyosó is végtelennek tűnt. Minden egyes lépéssel nehezebb lett. Már maga a lélegzés is csak komoly nehézségek árán ment. Tudtam hogy ma éjjel meghalok, csak abban reménykedtem hogy mindez gyorsan történik és nem szenvedek egész éjjel. Elértem az ajtót. Megálltam egy pillanatra, de tényleg csak egy szívdobbanásnyi időre, mielőtt benyitottam volna.

Mikor beléptem, egy pillanatra csend lett, halálos csend és minden szem rám szegeződött. Fel sem mertem nézni, csak vártam az utasítást.

- Mary! Viselkedj udvariasan a vendégünkkel! – mordult rám az idősebb Thessan és én lassan elindultam Voldemort felé. Szinte vártam hogy mikor küldi rám valaki az első átkot, de nem történt semmi. Odaléptem Voldemort elé és meghajoltam.

Hirtelen felém nyúlt a kezével. Elöntött a rettegés, de nem mertem mozdulni. Finoman az állam alá rakta a kezét és felemelte a fejemet. Belenéztem az égő vörös tekintetbe, de nem rémített meg. Szinte megigézett a tekintete, képtelen voltam elfordítani a fejemet, pedig tudtam hogy olvas a gondolataimban. Nekem már úgyis végem, gondoltam. Akkor meg már mindegy hogy megölnek e, vagy magamtól halok meg.

Voldemort megrázta a fejét a felkínált tea láttán, én pedig megfordultam és elindultam hogy felszolgáljam a teát a Thessanoknak. Pár lépés után, azonban a lábam megbicsaklott és elvágódtam. Egy pillanatig fel sem fogtam hogy mi történt. De egy dühös hang észhez térített. Felnéztem és rögtön láttam Uram, Marvolo Thessan dühtől tajtékzó arcát.

- Mocskos szolga, takarodj a szemem elől! – Belőlem feltört a zokogás, és térden csúszva mentem felé. – Könyörgök Uram, bocsásson meg! – hangom akadozott a sírástól.

- Ward! Vidd ki innen ezt a rongyot! Csak leéget minket a Nagyúr előtt.

Ward arcán kéjes öröm jelent meg, ahogy odalépett hozzám és felemelt a földről. Hirtelen elhallgattam, tudtam hogy ezzel mindennek vége, már a sírásnak sem volt értelme.

Egy pillanatra még visszanéztem, de nem láttam mást csak gyűlölködő tekinteteket. Kivéve egyet. Voldemort Nagyúrét. A tekintete csodálkozást fejezett ki és tele volt kérdésekkel. Valószínűleg még sosem látott embert ennyire félni, pedig ő is értett a megfélemlítéshez. És azt is nyomban lemérte hogy Wardtól retteghetek a legjobban.

Kiléptünk az ajtón. Ward rám nézett, majd elvigyorodott. Megszaporázta lépteit és a szobája felé indult. Beléptünk a szobába, kattant a zár. Tudtam hogy ezt a szobát élve már nem hagyom el. Letett az ágyára és megszólalt, halk de semmi jót sem sejtető hangján:

- Ma éjjel meghalsz, meg foglak ölni. Sajnos ami az előbb történt, az megbocsájthatatlan. Pedig már minden olyan jól alakult, már annyira belejöttél a dolgokba és pont most szúrod el – hangja gúnyos volt, rá néztem és vártam. – Ne nézz rám ilyen bánatosan Mary, ígérem gyors leszek, de előtte még szeretkezni fogunk! – hangja fagyos volt és parancsoló. Odalépett hozzám és elkezdett vetkőztetni. Mikor végzett, tekintetét végigfuttatta rajtam, majd gyorsan levette a ruháit. Odafeküdt mellém és átölelt. Szorosan fogott, de mégis gyengéden. Megcsókolt. Belenéztem a szemébe, most nem volt benne gőg vagy undor csak a tiszta vágyat láttam. Elkezdett csókolgatni, szép fokozatosan haladt lefelé. Én kétségbeesve vettem észre hogy szétgyötört testem nagyon is reagál a kényeztetésre. Meg-megremegtem forró csókjaira és apró sóhajok hagyták el a számat. Belenéztem a szemébe és szinte kényszeresen cselekedtem. Csókoltam ahol értem, ő finoman rám mosolyodott. A változás hihetetlen volt. Elkezdett simogatni. Óvatosan ledöntött az ágyon és megcsókolt. Én beleremegtem az élvezetbe ahogy megéreztem a nyelvét a számban. Észre sem vettem mikor belém hatolt, csak azt vettem észre hogy a csípőjével mozogni kezd, de a csókolózást egy percre sem hagyta abba. Egy ismeretlen érzés kezdett úrrá lenni a testemen. Minden egyre jobb és jobb lett. Átöleltem és finoman megharaptam a fülét, a nyakát csókolgattam és közben megpróbáltam megfékezni a kitörni készülő nyögéseket, sikolyokat. Ward nem szégyellte kifejezni az érzéseit és kezdett gyorsítani a tempón, közben elégedett sóhajok hagyták el az ajkait. Egyre közeledett a beteljesülés, testünk egymáson remegett. Harapdáltam a száját, közben görcsösen szorítottam az ágyneműt és a derekát átkulcsoltam a lábaimmal. Testemet elöntötte a kéj, Ward magához ölelt miközben a remegés az ő testét is rázta. Együtt jutottunk el a csúcsra, ugyanazon pillanatban hagyta el a számat az elhaló sikoly, mikor az övét a rekedtes éles nyögés.

Végig dőltünk az ágyon és még sokáig néztük egymást. Mikor a testem lecsillapodott, akkor vette elő a szégyen és a bűntudat. Mint valami kis olcsó lotyó, odaadtam magam Wardnak, annak az embernek aki eddig csak ütni és megalázni tudott. Mintha Ward is csak most döbbent volna rá, hogy mit tett, felpattant az ágyból.

- Ezt nem szabadott volna – suttogta, és rám szegezte a pálcáját. – Crucio! – elöntött a fájdalom, de mire sikoltásra nyitottam volna a számat, már abba is maradt a kínzás.

Ward dühösen felordított és eldobta a pálcáját, majd odarohant hozzám és felpofozott. Én csak néztem rá könnyes szemmel, nem értettem semmit.

- Öltözz! – szólt fagyosan. Magamra kapkodtam a ruháimat, mire ismét ránéztem Wardra, ő már fel volt öltözve és türelmetlenül várt rám. Durván megfogta a karomat és kirángatott a szobából, le az alaksori szobámba. Belökött az ajtón, a földre estem. Még fel sem tápászkodtam mikor a fájdalom elöntötte a testemet. Sikoltozni kezdtem.

- Ezt azért kapod, mert elcsábítottad a fejemet, és ezért nem tudtalak megölni. Visszaéltél a helyzettel. Azt hitted hogy majd megmenekülsz ha önként odaadod nekem magad? Tévedtél. Abbahagyta a kínzást, de helyette elővette egy ostort és elkezdett ütni-verni. Kezdett elsötétülni előttem a világ, majd minden homályba veszett.

Mikor magamhoz tértem, az ágyamban feküdtem, és egy merő vér voltam. A fájdalom olyan erős volt hogy a szememet is alig tudtam kinyitni. Rám tört a köhögés, vért köptem a tenyerembe. Szenvedtem kívül, belül. Azt kívántam bárcsak megölt volna Ward. De nem tette, helyette még hamis illúzióba kergetett és utána még jól meg is kínzott. Csak feküdtem és néztem a semmit. Egy sötét árnyat láttam, ami egyre közelebb jött. Gonoszan rám vigyorgott, és csak várt. Tudta hogy még nem jött el az ő ideje, még hagyott szenvedni.

A fájdalom egyre jobban elhatalmasodik rajtam. Már alig észlelem a külvilágot, de az árny már szinte a képembe nevet. Elveszítem az eszméletemet, hogy a következő pillanatban felriadjak a fájdalomra és a lázra.

Kinyílik az ajtó. Már annyi erőm sincs hogy a fejemet felemeljem. Valaki közeledik felém, hallom a lépteit. Reménykedem hogy azért jött hogy végezzen velem és ezáltal elvegye a szenvedéseimet is. Megáll mellettem és rám néz. Nem mozdulok. Ő gyengéden felemel a karjaiba. Nagy nehezen ránézek, egyenesen a vörös szempárba. Voldemort Nagyúr elindul velem az ajtó felé. Végigsétál a folyosón, kilép a kastélyból. Megcsap a levegő, megborzongok. Nyugodtan lépked, majd pár perc múlva már egy egész más helyen találom magam. Egy sötét kúria áll előttünk. Besétál a házba, felvisz a lépcsőn és bevisz egy szobába. Végigfektet az ágyon.

- Nehéz éjszakád lesz, és erősnek kell lenned, én mindent megteszek hogy ne halj meg. Tarts ki! – mondta csendesen. Ránéztem és erőtlenül bólintottam egyet és elájultam.